Mi jut először eszünkbe, ha meghaljuk a Zöld-Foki szigetek nevét, azon kívül, hogy hol van? Talán Cesária Évora, a mezítlábas díva szomorkás világzenéje. A most már nagymama korú, de még mindig aktív énekesnő 50 éves korában jelentette meg első lemezét, de mostanra már túl van a 14. albumon. A világsztár már többször járt Magyarországon is, korábban a Művészetek Palotájában, idén áprilisiban pedig a Sportarénában láthatták a hazai rajongók.
A zene és a tánc nagy szerepet játszott és játszik a Zöld-Fokiak életében. A vibráló Funaná ritmusain és a szigetek kultúráján is erősen érződik mind a fekete Afrika, mind a portugál felfedezők, mind Brazília és a Karib térség hatása. A kávéval, borral, sóval kereskedő portugálok és kalózok által alapított szigetország 1975-ben vívta ki függetlenségét. Igaz, hogy még a portugál a hivatalos nyelv, de az iskola alsó tagozataiban még kreolul is tanulnak.
Na de visszatérve az eredeti kérdésre, merre is találjuk a Zöld-Foki szigeteket? Az isten háta mögött. A Párizs-Dakar rally célállomásától, Szenegál partjaitól 500 km-re nyugatra, a Kanári szigetektől közel 1500 km-re délre szóródik szét az Atlanti óceánban a szigetcsoport tizenegy nagyobb és több kisebb morzsája. Köztük a kopár és kietlen Sal, a kulturális élettől lüktető és a fővárosnak is helyet adó Santiago, a burjánzó növényzettel és vadregényes ösvényekkel borított Santo Antao vagy az fenségesen égbetörő 3000 méter magas vulkánjával tekintélyt parancsoló Fogo szigete.
Ha az európai telet magunk mögött hagyva vágunk neki az útnak, 8 óra múlva minden bizonnyal Sal nemzetközi repterén landolunk és a nagy várakozásokat kegyetlenül földbe döngölik az ott látottak, a sokra tartott első benyomás. Olyan, mintha a Marsra szálltunk volna le. Az életnek semmi jele. Nincsenek fák, növények. Nincs édesvíz a szigeten. Van viszont állandóan fújó erős, sokszor homokot magával sodró nyugati szél, mely az évszázadok alatt szinte teljesen laposra csiszolta a szigetet és a minimális nedvességből előtörni próbáló faunát, növényi életet. De fel a fejjel, de dőljünk be a háborús övezetet hangulatát sugalló reptérnek. Ha az alig 20 km-re fekvő Santa Maria-ig kibírjuk nem fogunk csalódni.
A 8 kilométer hosszú sok helyen több száz méter széles fehérhomokos tengerpart közepén fejlődött ki a sziget egyik leghangulatosabb kisvárosa Santa Maria, mely a déli forróságban leginkább egy kihalt vadnyugati városkára hasonlít párhuzamos utcácskáival és földszintes házaival. A part felé eső első három utcában bárok, üzletek, majd a szem elől elbújtatott betonbunkeres szegénynegyed. És sajnos ők vannak többen, sokkal többen. Ne feledjük Afrikában vagyunk. Estefelé, ahogy hűvösödik egyre többen ülnek ki az utcákra és a főtérre, azaz városka egyetlen terére. Mintha semmi dolguk nem lenne. Az itt élő emberek barátságosak, mosolyognak, vendégszeretők és már idegesítően nyugodtak. No stress! Hirdetik mindenütt.
Sokakat a mások által hátrányként elkönyvelt állandóan fújó szél vonzza a szigetre, hiszen Santa Maria a világ egyik legkiválóbb szörfparadicsoma. A várostól nyugatra eső korábban Cápa-öbölnek (mióta átnevezték lényegesen többen látogatják) hívott partszakasz egét a kite-osok sárkányai színesítik be, míg a strandtól keletre elnyúló partot a windszörfösök birtokolják. A 2-4 méteres könyörtelen, embert próbáló hullámok által folyamatosan ostromolt partszakaszt a PWA is jegyzi, olyannyira, hogy tavaly itt rendezték meg a windszörf világkupát.
